Legutóbb Bárány Tibor szólt hozzá Salamon János és Nádasdy Ádám vitájához, én visszatérnék az eredeti kérdéshez. Nádasdy a nyelvművelésről két dolgot is állít: azt, hogy nem tudomány, és azt, hogy áltudomány. Azért áltudomány, mert tárgya — a nyelvromlás — nem létezik, azaz nem létezőt tüntet föl létező gyanánt, ami, mint Arisztotelész óta tudjuk, maga a hamisság. Futólag nézzük át, hogy álláspontját elfogadva, még hányféle hasonló tevékenység van, ami nem tudomány. Álláspontjából következően nem tudomány a szép beszéd vagy fogalmazás tanítása. De akkor a rajztanítás vagy a szavalás tanítása sem az, amiképp nem az a diplomáciai, étkezési és általában a viselkedési szokások tanítása sem, kivéve, amelyik leírja — és nem előírja —, hogyan eszünk, viselkedünk, fogalmazunk. Épp így nem méltó a tudomány névre egy gyakorlati példákat és útmutatásokat tartalmazó erkölcstan sem. A nyelvhez hasonlóan itt is megkérdezhetjük, romlanak-e az erkölcsök, és dolga-e az írástudónak az erkölcsök bírálata? Szerintem az is következik Nádasdy felfogásából, hogy nem tudomány az sem, amikor érvelni tanítunk, hanem csak az, ha leírjuk, hogy kultúrkörökként mit fogadtak el érvényes érvnek, bizonyításnak, cáfolatnak. Ezek természetesen történetileg változhatnak, hiszen én sem írok itt most artikulusokat, miképpen egy nálam sokkal okosabb Domonkos-rendi szerzetes tette valamikor régen. Ha elfogadható, hogy ezek a példáim Nádasdy tudományfelfogása szempontjából hasonlóak, akkor álláspontjának elfogadása vagy (1) egy definíció elfogadásának a kérdése vagy (2) annak a kérdése, hogy a „tudomány” szó nyelvhasználatát megfigyelve a fölsorolt tevékenységeket hová sorolja itt és most a tipikus szakmai és szakmán kívüli nyelvhasználat. Pl. a teológiát a hagyományok alapján nálunk tudománynak szokás tekinteni, pedig kétséges, hogy a meghatározható-e a tudomány olyan közös lényege, amely alapján mind a fizika, mind a teológia egyaránt tudomány.
Most térek vissza a kiindulóponthoz, hogy pl. abból, hogy aki a mostani szokásoktól eltérően — azaz tévesen — tudománynak nevezi azt a tudását, hogy úszni, vezetni vagy főzni tud tanítani, abból következik-e, hogy áltudományt művel? Aki ugyanis arra tanít, hogy miképpen kell helyesen írni és fogalmazni, az nem tesz igaz vagy hamis vagy bizonítatlan állításokat abban az értelemben, ahogyan az asztrológia tesze azt. Más összefüggésben azonban — pl. zsinórmértéknek tekintett írók, költők szövegeinek összefüggésében — a nyelvművelők is hivatkozhatnak érvekre. Elképzelik, feltételezik a nyelv egy ideálját, majd összevetik vele a valóságot, és ez alapján beszélnek nyelvromlásról. Hasonló ez ahhoz, amikor valaki manapság a demokrácia minőségének romlásáról beszél egy eszmény alapján. Ebből következően nem ekvivalens az „áltudomány” és a „nem tudomány” terminusok jelentése, tehát ha Nádasdy érvként használja ezt az ekvivalenciát, akkor téved. Pusztán leírás céljából érdemes megfigyelni, hogy itt és most hogyan használják a nyelvhasználók a „nyelvészet” és a „nyelvtan” szavakat. Vajon beleértik-e egyaránt a leíró és előíró szerepet? Nekem úgy tűnik, beleértik, a vita ténye önmagában bizonyíték Nádasdy álláspontja ellen. Tőle (és a késői Wittgensteintől) tudjuk, hogy valamely szóhasználat ellen nem jó érv, hogy a szó megszokott használata nem következetes, nem logikus. Így ez az érv akkor sem alkalmazható, ha a nyelvészet mibenlétéről van szó.
András Ferenc (informatikus–filozófus)
Magyar Narancs, 2007. november 8.