<elôzô * ^tartalom^ * következô>
Nádasdy Ádám
Kivétel erôsíti a szabályt
[Magyar Narancs, 2004/04/01]
Mit csinálunk akkor, amikor valamibôl kevés van? Azt mondjuk rá: rendhagyó. Abnormális, azaz a normától eltérô. Ha a ritkát abnormálisnak minôsítjük, ezzel a rendszert igyekszünk menteni, hiszen ami abnormális, az nem követelhet magának helyet a rendszerben, nem kell a számára új rubrikát nyitni.
A ló, tô tárgyesete például lovat, tövet. Mit csináljunk ezzel? Mondjuk-e, hogy az -ó/-ô végû szavak a tárgyesetben -v-vel bôvülnek, azaz bevegyük-e ezt a jelenséget a magyar nyelvtanba? Ne vegyük be, mert akkor azt kellene megmagyaráznunk, hogy ez miért nem történik meg számos esetben, pl. szó -- szót (nem *szovat, *szavat), nô -- nôt (nem *növet). Mivel sokkal több olyan szó van, amely nem bôvül -v-vel, jobban járunk, ha a -v-vel való bôvülést nevezzük rendhagyóságnak, tehát abnormálisnak. Ezzel a ló, tô-féle szavak ilyetén viselkedéset a rendszeren kívül helyeztük, kimondtuk: nincs olyan a magyar nyelvtanban, hogy valamely fônév -v-vel bôvül.
Hogyhogy? -- kérdezi az olvasó. -- Akkor a beszélôk honnan jutnak hozzá ehhez az információhoz, hol tárolják a fejükben azt, hogy e szavak -v-vel bôvülnek? Hiszen mindenki -v-vel mondja ezeket, nincs *lót, *tôt. Nos, a válasz: a szótárban. (Most ne nyomtatott, valaki által írt szótárra tessék gondolni, hanem a fejünkben lévô, gyerekkorban megtanult adattömegre, a ,,lexikonra''.) Ha valamit rendhagyóságnak minôsítek, azzal kiveszem a nyelvtanból és átteszem a lexikonba, lexikális információnak minôsítem, amely nem következik semmibôl, hanem egyszerû véletlen. A mai magyar beszélô számára egyszerû véletlen, hogy a ló, tô (és még kb. tíz szó) -v-vel bôvül.
Hasonló ez a fehér holló esetéhez. Biológiában járatos barátom utánanézett: az állatrendszertan nem tud fehér hollóról, azaz ilyen állat nincs. Persze -- mondta -- genetikai véletlen folytán adódhatnak ilyen egyedek, akiknél a melaninhiány albinizmust okoz. (Nagyon okos fiú.) Vagyis hiába röpköd esetleg néhány ilyen állat, attól még a biológia ,,grammatikája'' (az állatrendszertan) a fehér hollót nem tartja számon. A fehér holló rendhagyóság: lexikális tény, de nem rendszerbeli tény.
A leíró tudományok szeretik a kivételeket, nemcsak azért, mert csámcsogni lehet furcsaságaikon, hanem azért, mert -- az ókori bölcs mondás szerint -- erôsítik a szabályt. Ezen azt kell érteni, hogy ha sikerült izolálnom és lajstromba szednem a kivételeket, utána a szabályt már ,,erôs'' formában tudom megfogalmazni, nem kell odaírnom, hogy ,,általában'' vagy ,,többnyire''. Például ha a ló, tô-féléket kivettem a nyelvtanból, akkor már mondhatom: a magyarban minden magánhangzó-végû szó tárgyesete egyszerûen -t hozzáadásával képzôdik, azaz a szabályt százszázalékos erôsséggel tudom megfogalmazni. Ha a kivételeket eltettem az útból, csak meg kell nyomnom a ,,képezd a tárgyesetet'' gombot, s a szabály szépen ,,legyártja'' az összes alakot, sôt (és ez fontos!) ha új szót dobok bele, annak is helyesen fogja kiadni a tárgyesetét (azaz a szabály termékeny), pl. Wagadugu város a Szaharában: Megtekintettük Wagadugut.
Ennél picit bonyolultabb a helyzet, mert a kefe, kapa tárgyesete nem pusztán -t hozzádásával képzôdik, azaz nem *kefet, *kapat, hanem kefét, kapát. Ez kétségtelenül kivétel az általános szabály alól, hiszen itt a szóvégi -a/-e megnyúlik és -á/-é lesz a tárgyrag elôtt. Érdemes-e ezeket a szavakat lajstromba venni és berakni a lexikonba? Nem, mert minden -a, -e végû szó így viselkedik, sôt új és idegen szavak is engedelmesen nyújtanak, pl. Nyererét, Dzurindát, tehát a nyúlás termékeny. Vagyis ezalól a kivétel alól nincs kivétel! Az ilyet alszabálynak nevezzük, és természetesen a nyelvtanban van a helye. Be kell venni a fôszabályba, mely most már így hangzik: ,,a magánhangzó-végû szavak tárgyesete -t hozzáadásával képzôdik, ekkor az -a/-e szóvég -á/-é-re vált.''
Vegyük észre, hogy a szabály ilyetén megfogalmazásával a kefe, kapa ,,kivétel'' volta értelmét vesztette, hiszen a szabályban az ô esetük is benne van: most már ugyanolyan szabályos a bilit, kaput, mint a kefét, kapát. Igazából nem is az ilyesmit nevezzük kivételnek, hanem -- mint fent is tettük -- a ló, tô-féléket, amiket a szabályba tényleg sehogy se lehet belefoglalni. A ,,kivétel'' szót kétféle értelemben használjuk a mindennapi gyakorlatban. Egyfelôl ,,alszabály'' értelemben (ilyen a kefe, kapa esete), másfelôl ,,ellenpélda'' értelemben, azaz olyan jelenségre, amely sérti, sôt cáfolja az általános szabályt. A lo-v-at, tö-v-et sérti és cáfolja azt az általános szabályt, amelyet fent megfogalmaztunk, s amely nem tud semmiféle -v-vel való bôvülésrôl. Ezek bizony ellenpéldák (azaz rendhagyóságok), s csak azon a címen tudjuk elhallgattatni ôket, hogy kevés van belôlük.
Csakhogy milyen kevés a kevés? Nézzük más szavak tárgyesetét: géz, kéz, méz -- gézt, kezet, mézet. Háromféle megoldást látunk. Hogyan tudjuk megindokolni a különbséget? A szóelei g, k, m nem tehetô felelôssé ezért, és a szavak jelentése sem indokolja a különbséget. Gyakoriság? A kéz/kezet típus, ahol tehát a szóban é -- e változás van, közepesen ritka, a negyvenet alighanem eléri (réz, szén, kenyér...). Negyven szót még el lehet hallgattatni, mars a lexikonba.
De már a gézt (gôzt, kéjt...) és mézet (ôzet, fejet) között nem szívesen támaszkodunk a gyakoriságra, mert ugyan a gézt-félébôl sokkal több van, a mézet-típus is pár százra rúg. Ennyi rendhagyóságot ki szeretne? Ilyenkor két dolgot tehetünk: megadjuk magunkat és azt mondjuk, két ragozási osztály (két ,,deklináció'') van a magyarban, a -t tárgyragos (gézt) és az -et tárgyragos (mézet), pontosan úgy, ahogy a németben van hím-, nô- és semleges nemû ragozás. Honnan tudja a beszélô, hogy melyik szó melyik osztályba tartozik? Hát a lexikonból, hiszen a fejünkben (mint a németben a nemeket) tárolni kell, hogy a szavak a gézt vagy a mézet mintájara mennek-e. A másik megoldás a termékenység: látható, hogy az újabb szavak a gézt mintáját követik: kvízt, fritôzt, blúzt (és bluest!), Alcatrazt, Ózt. Ezen az alapon a mézet típusúakat mégiscsak lehet rendhagyónak nevezni: ugyan sokan vannak, de már nem termékenyek, a gézt legyôzte ôket, tehát a mézet-féleket kell csak megjelölni, a gézt-féléket pedig vidáman gyártja a gép.