<elôzô * ^tartalom^ * következô>
Nádasdy Ádám
Fônök Hugó
[Magyar Narancs, 2001/05/17, p. 44]
Törvényt készítenek elô arról, hogy az idegen nyelvû feliratok mellé kötelezô legyen magyarul is odaírni a szöveget. Elsôre nem hangzik rosszul az ötlet, számos országban látunk olyat, hogy a többségi vagy hivatalos nyelven is mindent oda kell írni --- így például Romániában, ahol a magyar mellé mindig kötelezô román feliratot is tenni. Más országokban az ellenkezôjére is van példa: Párizsban és Londonban számos üzleten, klubon, intézményen van nem-francia vagy nem-angol felirat, melyet nem kísér helyi fordítás.
Elôre megmondom: ha boltom, kocsmám, színházam lenne Magyarországon --- vagy bármely régióban, ahol sok magyar él --- kiírnám magyarul is, mert így tartom illendônek. De úgy érzem, ez ízlés, neveltetés, ha tetszik: erkölcs kérdése, amit törvényben elôírni több kár, mint haszon. Nézzük, milyen érvek szólhatnak egy ilyen törvény mellett, s mi ezekkel a baj?
Elsô érv: az üzletmenet védelme. Ha --- úgymond --- a tulajdonos (klubvezetô, iskolafenntartó, stb.) az üzletre (klubra, stb.) csak idegen nyelven írja ki, hogy mi van ott, akkor sok járókelô --- minthogy nem érti a feliratot --- nem fog bemenni, s így romlik az üzletmenet, a látogatottság. Ez lehet igaz, de az ilyesmit a tulajdonosra kell bízni. Ha ô egy szûkebb, bennfentes közönséget céloz meg, lelke rajta: ez olyan, mint ha üzletében csak nagyon drága cipôket árusítana. Azzal is elijeszti a vevôk jelentôs részét, de ha a bennfentes kevesekbôl megvan a forgalma, miért ne? Ha valaki kifejezetten litvánoknak kíván kávéházat mûködtetni, s ezt azzal is jelzi, hogy mindent csak litvánul ír ki, hát tegye. Ugyanígy adhat ki bárki --- saját veszélyére --- idegen nyelvû újságot: olvassa, aki tudja. Ha nincs elég ilyen, majd belebukik. C'est la vie. (Magyarul: ilyen az élet.)
Második érv: a magyar nyelv védelme. Ha --- úgymond --- sok információ árad ránk más nyelven, ez elszoktat a magyartól, alkalmasint megrontja, felhígítja magyar nyelvérzékünket. Ez nem teljesen alaptalan aggály, csak a jelen törvénytervezet szemponjából mellékes. Igaz, hogy a nyelvek állandó versenyben vannak a túlélésért, mint a növény- vagy állatfajok vagy akár a népek; csakhogy e versenyben az idegen hatás gyakran pozitívabb (mert provokáló-stimuláló), mint a pátyolgatás (mely mintegy "hospitalizálja" a nyelvet). A magyar nyelv --- legalábbis a Magyar Köztársaság területén, s a törvény erre vonatkozna --- viruló, erôs, hegemón helyzetben van. Jelenleg nem a magyar nyelvet kell védeni az idegen hatástól, hanem a magyarok fejét a magyar nyelv egyoldalú, monokultúrás uralmától.
Harmadik érv: az állampolgár védelme. Ha --- úgymond --- magyar állampolgár vagyok, akkor állampolgári jogom tudni, hova mi van kiírva. Ez, tisztelettel, nem igaz. Ha így volna, perelhetô volna az érsekség, mert a Bazilikára az van kiírva: "Ego sum via, veritas et vita," és a rabbinátus, mert a Bethlen téri zsinagógára az, hogy "Ze ha-shaar l'adonay". Ezeket nem érti a járókelô. A KRESZ-táblák sem érthetôk állampolgári jogon, pedig ismeretük életet menthet. Az alkotmány azt garantálja, hogy bárki hozzájuthasson ahhoz a tudáshoz, mellyel megszerezheti az információt. A modern világban, különösen a nagyvárosokban, igen sok dolgot nem értünk, s ez nem a magyar nyelv használatán múlik. Én nem tudom, mi az a "Leszámítoló és Hitelbank", mi a "tétre, helyre, befutóra", és sokkal kevesebben értik azt, hogy "ágostai hitvallású", mint azt, hogy "East-West Business Center". Ha a magyarul-is-hozzáférés jog, akkor sérelmes a rádió gyakorlata, amikor egy áriát csak olaszul forgat le --- javaslatom: utána ugyanazt az áriát magyarul is le kell adni, vagy (talán ez a jobb) az énekes hangját kicsit lehalkítva, az ária közben hangalámondással tolmácsolni a szöveget. Ráadásul az állampolgári jog az volna, hogy bárki kérhesse: az ô anyanyelvén is legyen kiírva minden. A tervezet azonban csak a magyar fordítást tenné kötelezôvé.
Egyik érv sem elég erôs tehát. A törvénytervezet célja, úgy tûnik, nem valamilyen valós probléma megoldása, hanem egyszerû erôfitogtatás: ez itt a Magyar Köztársaság, úgyhogy ehhez tartsák magukat. Szomorú, de ez pontosan olyan, mint a kolozsvári rádió magyar adása (még Ceausescu alatt, lehet, hogy mára megváltozott!), melynek minden bejelentkezésekor ezt kellett mondania: "Itt Kolozsvár, Románia". Mintha kérdéses lenne, hol fekszik az a város. És a környezô országokban színmagyar helységekben, ahol mindenki érti a Cukrászda feliratot, kötelezô odaírni a többség nyelvén is. Nem jó taktika, uraim. A litvánok csak írják ki litvánul, a magyarok magyarul, az anglománok angolul, a muzikológusok olaszul, és bízzuk rájuk, akarják-e a hivatalos nyelven is kiírni. Igen, neveljük minden eszközzel hazaszeretetre, a Magyar, a Román, a Szlovák köztársaság és annak államnyelve iránti elkötelezettségre és egyben a kisebbségek tiszteletére az embereket --- de törvényt, erre?
Bajok lennének a gyakorlati kivitelezéssel is. A neveket nyilván nem kell majd lefordítani: a Hugo Boss nem lesz köteles kiírni, hogy "Fônök Hugó", a Pizza Hut mellé nem kell "Pizza Kunyhó". De mi lesz a Kentucky Fried Chickennel? Annak most ez a neve, vagy "Kentucky Rántottcsirke" áll majd mellette? És a Bonnie and Clyde? És a Las Palmas Tortilla Taverna? Ha az üzletemet úgy hívom: Scherzo Zenemûbolt, mit kell majd kiírnom magyarul? "Tréfa"? "Szkercó"?
A fentiekben "idegen" feliratokról beszéltünk, és ezen a nem-magyar szövegeket értettük. Ám ami nem magyar, még nem idegen. Magyarországon például élnek németek, akik számára nem idegen az, hogy Strümpfe und Hosen. A törvény tehát feltehetôleg a "nem magyar" feliratok kötelezô fordításáról fog szólni. De ki dönti el, mi van magyarul és mi nincs? Kell-e majd magyar fordítás az onkológia, gin, kóser, design, internet, pizza, blockflöte szavakhoz --- mert (mint igyekeztem levezetni) valójában nem arról szólna a törvény, hogy ezek érthetôk-e, hanem hogy magyarok-e? Ezen szakmailag el lehet vitatkozni, de a szakember csak kényszerûségbôl sorolja az egyiket inkább ide, a másikat inkább oda. Olyan ez, mint az elmegyógyászatban annak eldöntése, hogy ki normális és ki bolond: sok a határeset, az orvos nem szívesen címkéz, hacsak el nem szegôdik törvényszéki vagy honvédségi orvosszakértônek, mert ott aztán ki kell mondania: bolond, nem bolond. Lehet, hogy a nyelvészek között is lesz, aki elszegôdik törvényszéki szakértônek, és vállalja, hogy megmondja: magyar, nem magyar. Nem lesz könnyû élete.